~ Chapter 3 / A baleset, és a költözés..

És már megint az élet a padlóra küldött. Mindig padlóra küld, de erős leszek mindig, és felállok. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa hogy fáj, és egyből pofon vághat. Nem, ez nem lesz többet így. Össze szedem minden bátorságomat, erőmet, és Hanna szemébe nézek. Megmutatom neki, hogy én magam is erős vagyok, és nem törhet meg egy könnyen.

- Aria! - ordított rám a tanár
- Már megint mi baja van?! - kérdeztem a tanártól.
- Idefigyeljen kisasszony! Vegyen vissza a pofájából, különben..
- különben?! Mi lesz? Mondja csak!
- Különben nagyon meg fogod bánni, hogy ilyen szemtelen kislány vagy!
- Szóval, meg kellene hogy ijedjek?! Térjen a tárgyra .!
- Vegyen vissza a pofájából kisasszony! Oké, rátérek a lényegre! Apád már egy jó ideje nem fizet a iskolának az általad okozz károk megtérítése ügyében. Ami azt jelenti...
- Mit jelent?
- ... hogy ha nem fizet 3 napon belül, ki csapunk az iskolából.
- Ho..Ho..Hogy mi?
- Jól hallotta!
Nem hittem a fülemnek. Nem akartam elhinni, hogy csak úgy ki csapnának. És, hogy mondom el ezt majd az apámnak?! Ha elmondanám, soha a büdös életbe nem bocsátana meg nekem.. Ki kell találjak valamit, de sürgősen.
Kiültem az udvarra az egyik padhoz, és elkezdtem gondolkodni, hogy mit fogok mondani az apámnak. Ha nem mondom el, akkor felhívja a tanárt, ha elmondom megharagszik, szóval..Jó formán nem tudom mit kéne tegyek. Két tűz között állok most, és nem tudom, hogy merre tudnák szabadulni. Egész nap azon paráztam, hogy ha hazamegyek, apám mit fog szólni.
Becsöngettek, de én nem hallottam mert a legutolsó padnál ültem, ahol a csöngetést, nos.. Nem lehetett hallani. Amikor láttam, hogy a tanárok mennek be az osztályokba, elkezdtem rohanni befelé, ami nem volt túl fényes ötlet. Amikor a folyosóra be tettem a lábam, olyan szinten estem el, hogy elcsúsztam hason a padig, ott a pad lábába bevágtam a fejem, és elájultam. Az óra végén kijöttek a tanárok, és megláttak a földön. Egyből hívták a mentőt, mert a fejemből ömlött a vér.
Homályosan emlékszek valamire is. Annyi maradt meg bennem, hogy a mentőautóba betesznek, és irány a kórházba. A kórházban a fejemet összevarrták, majd egy kórterembe vittek.
- Hogy vagy Aria? - kérdezte apum az ágyam mellett ülve, mi közben sírt. 
Nem minden nap lát az ember egy férfit sírni.
- Apu. Szeretlek. - mondtam rekedt, fájó torokkal, majd az altató hatására visszaaludtam. 
Annyira emlékszem, hogy bejön egy nővér megvizsgálni. Később felkeltem. Egy órával később megint jött egy nővér megvizsgálni, hogy minden rendben van e.
- Nővér. Meg fogok javulni? - kérdeztem a nővértől rekedt hangon.
- Igen. Ne aggódjon, minden rendben van! Egy óra múlva mindig fog jönni egy nővér megnézni, hogy hogy vagy, hogy az állapotod hogy javul. És ha minden rendben van, 5 hét múlva haza is mehetsz! - mondta a nővér biztató hangon.
- Rendben, köszönöm. - válaszoltam.
Amikor a nővér ezeket a szavakat mondta biztató hangon, egy kicsit megnyugodtam. Feküdtem az ágyban, és néztem a plafont. Annyira fájt minden egyes porcikám, hogy megmozdulni se bírtam nagyon.
" Reggel mikor felkelek, jobban leszek. Remélem " - gondoltam magamban.
Fél óra múlva meghozták az ennivalómat, amit nem ettem meg mert nem kívántam. Este 9 óra volt, amikor még nem aludtam, mert nem tudtam aludni a fájdalomtól. Fél tíz fele elaludtam, és reggel arra keltem fel, hogy apám az ágyam mellett ül.
- Te..Te..Te ki vagy?
- Kislányom, ugye csak viccelsz?
- Kislányom? Te nem lehetsz az apám! 
" Nővér, nővér, nővér! " - kiáltott az apám.
- Igen, tessék? - kérdezte a nővér.
- A lányom nem tudja hogy ki vagyok.
A nővér megvizsgált, és látszólag minden rendben volt. Nem volt maradandó károsodás a fejemben.
" De akkor mi lehet a baj? " - kérdezte a nővér.
- Nem tudom. - válaszolta az apám sírva.
Kissé lassan, de apám felé emeltem a fejem, és megkérdeztem tőle megint, hogy ki ő.
Apám sírva fakadt, és kirohant a kórteremből.

* 5 héttel később, és rá 1 héttel később iskola *

5 Hét elteltével, kiengedtek a kórházból. Emlékszem már mindenre, és apámnak a tanárnő elmondta azt, amit nekem mondott. Apám nem volt túl kedves velem, amiért nem mondtam el neki.

- Hogy a picsába kellett volna elmondjam, ha pont az nap volt a balesetem, és az emlékezet ki esésem?! Mond már meg légy oly kedves.. - mondtam dühösen.

- Hogy? Úgy, hogy ha nem rohansz már tudnám, és nem csapnának ki az iskolából te majom! - válaszolta apám.

- Majom ?! Tudod mit?! NEM fogok egy ilyennel tovább együtt élni! Elköltözök! - válaszoltam dühösen.

Majd berohantam a szobámba, összepakoltam a cuccomat, és elmentem. Azt nem tudtam hogy hová mehetnék, de vittem a laptopomat is, hogy tudjak keresni házakat.

~ Chapter 2 / " Ennyi vagy te seggfej "

Este nem aludtam valami jól. Sőt, lehet azt mondani hogy nem is aludtam
semmit. Egész végig a tegnapon járt az eszem, a fejem meg rettentően fájt. Nem emlékeztem semmire, senkire. Még Hannára se. Elképzelni nem tudtam, hogy ki ő, egészen addig, amíg be nem érek az iskolába, és be nem lépek az osztályba. Csak bámultak, és azt mondták hogy " Ennyi vagy te seggfej. ". Amikor leültem, és a fejem még mindig be volt kötve, észrevettem hogy Hanna bámul, és bámul, és bámul. Egészen addig bámult, míg el nem pattant az agyam, és lekevertem neki egy pofont. Nem tudom miért, csak elpattant az agyam. 

Eléggé idegesített hogy egész végig bámult anélkül, hogy elfordította volna a fejét amikor odanézek, vagy nem ilyen feltűnően bámul rám. Bejön a tanár, és jelentés után Nick feltett a kezét, és elmondott mindent, ami csöngetés után történt. Értitek?? MINDENT. 

- Ez igaz Aria? - kérdezte a tanárnő.

- Igen. És? - visszapofázva válaszoltam

- Mi ez a hangnem kisasszony?! Velem te így nem beszélhetsz! - mondta a tanárnő felemelt hanggal.

- Akkor maga mért beszél velem így? - kérdeztem pimaszul. 

- Jó, elég! Irány az igazgatóhoz!

Hát elmentem az igazgatóhoz, és mondhatom nem volt túl fényes a "beszélgetés". Már ha beszélgetésnek lehetett nevezi. Amikor kimentem az igazgatóiból már szünet volt. 

" Hála istennek, legalább nem kell vissza menjek órára ehhez a boszorkányhoz.. " - gondoltam magamban.

Amikor kiléptem az igazgatóiból mindenki engem bámult, még az olyanok is, akik azt se tudták, hogy létezem.

**

Hanna észre se veszi, hogy ő semmivel se különb nálam. Lehet, hogy ők jobban élnek, van pénzük kifizetni a számlákat, van pénzük ételre italra. Attól, mert nekünk nincs annyi pénzünk, még lehetünk boldogak. Amikor a szekrényemnél voltam, és ránéztem anyám gyűrűjére, sírva fakadtam, majd leültem a szekrényem előtt. Mindenki engem bámult.

" Nézzétek, ez itt bőg. " - súgta Nick az egyik haverjának a fülébe.

- NEM vagyok süket! Anyád neveljen meg. Nyomorék! - kiabáltam Nick után.

Nick megfordult, visszajött, majd megfogta a hajam és hajamtól fogva felrángatott a földről. Nekinyomott a szekrénynek.

- Mit mondtál te ribanc? - mondta Nick.

- Ribanc?! Talán anyád! - mondtam, majd a szájába köptem és elvonultam.

Amikor elvonultam, visszafordultam és azt mondtam: Mi van, nem láttatok még fiú-lány közt veszekedést?

Majd megfordultam, és tovább mentem. Egészen a 10-es teremig meg se álltam. A 10-es teremben szokták tartani a biológiát. A tanár már bent volt, és minden köszönés nélkül leültem a hátsó padba, ahol ültem addig, amíg Hanna meg nem jött. Leült mellém Hanna, de lelöktem a székről. A tanár beírt egy egyest a naplóba.

- Össze kéne szarjam magam az egyesétől?! Dugja fel magának! - mondtam idegesen, és kivonultam a teremből.

Leültem a terem előtti székre, és ott vártam az óra végét. Amikor hallottam hogy mondja a tanár hogy vége az órának, elmentem le az osztályba. Amikor leértek a többiek mindenki beszólogatott ahogy beléptek a terembe.

" De nagy szád lett hirtelen te kis ribanc. " . mondta Nick.

" Ribanc. Azt hiszed menő vagy?! " - mondta egy ismeretlen srác.

Nem hallgattam tovább, megfogtam a cuccom és elmentem a sulibüfébe. Hanna utánam jött.

- Nem veszed észre, hogy mindent tönkre teszel te kis ribanc ?! - mondtam dühösen, majd elmentem egy másik asztalhoz. 

Hanna leült ahhoz az asztalhoz ahonnan elmentem. Nem bírtam tovább nézni a képét, ezért elmentem ki az udvarra, ott is vannak asztalok, hát gondoltam leülök oda. Hátha nem jön már utánam.

Amikor hazamentem, lefeküdtem az ágyamra, és a telefonomba bedugtam a fülhallgatómat és hallgattam Justin Bieber - Love me című számát. 

Az a szám megnyugtat, és a napomat bevirágozza. 

Egész nap azt a számot hallgattam. Elmentem fürdeni, majd fürdés után aludtam is.

~ Chapter 1 / " Jéé, de csúnya vagy! Nézzétek, itt közeledik büdöske! Paraszt! Cigány! "

Amikor reggel felkelsz, és tudod, hogy az anyukád nincs ott hogy felkeltsen, szörnyű érzés. Tudod, hogy nem látja ahogy felnősz, és soha nem találkozol vele azóta, amióta elhagyott mert fogalmad sincs hogy hol él most. Vagy hogy hol van most. Egyszerűen szörnyű érzés, hogy tudod, nem számíthatsz már az anyukádra. Vagy meghalt, vagy jobbik esetben elhagyott. A lényeg az, hogy fogalmam sincs, hogy kinek mondhatnám el hogy éppen mi bánt, miért sírok vagy mi bajom. Se normális családom, se semmim nincs. Nem tudom, kiben bízhatnék, nem tudom kinek mondhatom el a legféltettebb titkaimat. 

Sosem tudhatom meg, milyen az a "normális" család, milyen az az érzés, amikor mindkét szülőd szeret, és nem hagy el kiskorodban. Nem. Nekem ez az érzés nem adatott meg.

Felkelsz, és nem látsz senkit az olyan falakon kívül, ami már épp bomladozik. Nem érzel mást a büdösségen kívül. 

**

Térjünk a lényegre.

- Aria, kelj fel! - kiáltotta apám.

- Jól van, már fent vagyok, ne üvölts! - válaszoltam fáradtan.

Ideje volt iskolába menni, de semmi kedvem nem volt hozzá. Állandóan piszkálnak, hogy "milyen büdös vagy", vagy ha nem ezzel, épp mással. Nem tudhattam meg doha, milyen az a különös "normális iskolai nap". Hogy ilyenkor hol vannak a barátaim? Nekem olyan nincs, és valószínűleg nem is lesz. Az életem senki se érti, senki se tudja hogy milyen. Nem tudják hogy épp fáj e valamim, vagy épp boldog vagyok e. Hogy éppen mit érzek, senki se tudja. Ilyen az én életem. Szar, és egyhangú. Fekete-fehér ruhák, semmi szín nincs bennük. Mindegy. A mai napom egyszerűen pocsék volt.. Beértem az iskolába, mindenki csak nézett, és megszólt.
" Jéé, de csúnya vagy! Nézzétek, itt közeledik büdöske! Paraszt! Cigány! " - hangzottak el sorba a sértegető szavak, miközben mentem a suli folyosóján végig.
Becsöngettek. Bementem a 13-as terembe, mert ott szokták tartani a Fizika órát. Amikor beléptem a terembe, mindenki engem bámult. Leültem egy székre, és ahogy körbenéztem, még mindig engem bámultak.
- Mi van, nem láttatok még fehér embert?! - kérdeztem tőlük, de amikor elhangzott a kérdésem mindenki elfordította a fejét válasz helyett. Egész órán a leghátsó padban gubbasztottam egyedül, amikor az igazgató benyit, hogy új csaj a láthatáron.
- Sziasztok! Bocsánat hogy zavarom az órát, de szeretném bemutatni nektek az új lányt, Hanna Marin-t!
Hanna, foglalj helyet Aria mellett a leghátsó padba! - Mondta az igazgató.
Amikor Hanna leült mellém, mondhatni nagyon boldog voltam. Semmi kedvem nem volt egy idegen mellett ülni, ezért elültem a másik üres padba.

**

Vége lett a Fizika órának. Elsőnek mentem ki a teremből, le az osztályba a táskámért, de amikor ki akartam lépni az osztály ajtón, nem akartam valamiért elmenni. Nem tudom mi volt velem. 

" Ha most elmész, gyengének mutatod magad! Légy erős Aria! " - suttogta a fülem mellett elmenő szél. Nem tudom mért, de szerettem volna az iskolába maradni, hogy megmutassam nem vagyok gyenge.

" Erős leszel Aria! Maradj mindig Erős! És ne mutasd ha fáj! " - biztattam magam.

Amikor lejött az új lány Hanna, fogtam a táskám és kirohantam a teremből, egyenesen a büféhez. Elővettem a pénzt, amit apum adott, hogy vegyek valamit majd a sulibüfében. A pénzből egy üveg vizet és egy kisebb szendvicset vettem. A pénz, amit apum adott összesen 1000 forint volt, abból maradt 500 forint. Szóval az üveg víz, és a kisebb szendvics összesen 500 forint volt. De ezt hagyjuk. Hanna lejött a büfébe, és ugyan azokat vette amiket én, és különös módon oda ült, ahova én. Elültem egy másik asztalhoz, mert látni se akartam az új csajt. Amikor bemutatta az igazgató, az összes fiú osztálytársam csurgatta a nyálát a csaj miatt. Nem vagyok féltékeny, meg semmi. De nem bírom az ilyeneket. Megettem a szendvicset, ittam egy korty vizet, és a maradék vizet beraktam a táskám aljába. Amikor beraktam, a táskámba láttam egy csillogó valamit, gondoltam ki veszem, és megnézem hogy mi az. Amikor kivettem egy gyűrű csillogott a kezembe, méghozzá nem akármilyen gyűrű volt az. Az anyum gyűrűje volt. Amikor megláttam egyből odamentem a legközelebb lévő kukához a büfében és kidobtam. Hanna ezt meglátta, odament a kukához ás kivette a gyűrűt. Annyira megtetszett neki, hogy fogta magát és felhúzta az ujjára. Amikor a szekrényembe pakoltam be a könyveket, és kivettem azokat a könyveket amelyik könyv a következő órámra kellenek, megláttam hogy Hanna jön a folyosón. Elment mellettem, megláttam a gyűrűt az ujján. Utána futottam, megrángattam a kezét, és pofon vágtam.
- Mi a szart képzelsz magadról te ribanc ?! - kérdezte Hanna miközben az arcát fogta a kezével a pofon vágás után.
- Én?! Én vagyok a ribanc?! TE vetted el a gyűrűmet te liba! - válaszoltam dühösen.
- Mivel kidobtad ?!
- Az nem jelenti azt, hogy te ki is veheted onnan! Nyomorék! - válaszoltam, majd elmentem.
Miután elmentem Hanna futott utánam, hogy bocsánatot akar kérni, de én csak a gyűrűt rántottam le az ujjáról és mentem tovább. Leírhatatlanul haragudtam Hannára. Hanna haverjai futottak utánam, éa amikor utolértek, fellöktek és rugdostak. Nem sírtam, erősnek akartam mutatni magam, ám ez két másodpercig se tartott, mert elsírtam magam amikor orrba rúgtak. Jött az igazgató pont a folyosón, és észrevette hogy rugdosnak és piszkálnak. Felsegített a földről, és leordította a fiúk fejét, engem pedig az orvosiba kísért. Betört az orrom, az eszméletem elvesztettem egy percre, a fejem meg egy kicsit vérzett. Nem tudtam hol vagyok, de azt tudtam hogy mi történt velem. Ezt is csak az után tudtam, miután az orvosok elmesélték. Amikor kimentem az orvosiból, Hanna ott várt rám, és elkísért az osztályba. Mindenki röhögött rajtam. Amikor visszatért az emlékezetem úgy ahogy, fellöktem Hannát, és ugyanazt csináltam vele, amit ő tett velem. Merthogy ő küldte rám a fiúkat. Fejbe és orrba rúgtam, és addig rúgtam Hannát, amíg a fiúk engem.
- Na milyen érzés te ribanc? - kérdeztem Hannától, miközben sírt.
Amikor kijött az osztályfőnököm a tanáriból, látta hogy mit csinálok Hannával. Odajött, leültetett a székre, Hannát pedig elkísérte az orvosiba. Rám parancsolt hogy várjam meg ott, el ne merjek menni a székről. Amikor vissza jött az osztályfőnököm, leült mellém a székre, és megkérdezte hogy mért tettem ezt!?
- Mert ő is ezt tette velem. Ő küldte rám a fiúkat, hogy így verjenek el. - hangzott el a válaszom.
Épp jött ki Hanna az orvosiból, én pedig felálltam és elmentem.
De végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek. Az osztályfőnököm kísérte az osztályunkba, nem mert minket egyedül hagyni, mert félt hogy összeverekedünk ismét. Amikor beléptem az osztályba, mindenki röhögött rajtam, még Hanna is meg az osztályfőnököm is. Nem bírtam tovább, megfogtam magam és elrohantam az iskolából haza. Amikor hazaértem, apám kérdezte tőlem hogy mi történt velem, hogy be van kötve a fejem és az orrom, de én válasz helyett berohantam a szobámba, ledobtam a táskám a földre, lefeküdtem hassal az ágyamra és sírtam egész nap. Éjjel nem nagyon aludtam, aludtam ha egy percet...